Virágzó Ősz 

(Blooming Autumn,2018)

 Zsomborhoz

Ez a sorozat a negatívon nyomot hagyott karcolásokat, fényfoltokat, sérüléseket felkarolva  dolgoz fel, egy számomra nagyon fontos témát, a fiatalságot. Ehhez, az akkor tizenhat éves Zsomboron keresztül vezet az utam. 

Akiket nem látunk sűrűn, mindig gyorsabban változnak. Mióta Angliába költöztem, a családommal csak alkalmaink vannak egymásra, a kistestvérem pedig közben nagyfiú lesz. 

Már fáradt a fény az erőben, amikor ezeknek a képeknek a nagy része elkészült. Egy késő őszi délután, Orfű felé bicikliztünk Zsombival. Annyit beszélt, hogy arra mit mond, már nem tudtam odafigyelni, csak arra hogyan mondja, illetve arra, hogyan mondta régen. Gesztusok, koreográfiák, amihez az egész test igazodik. Azt lesem, hogy hosszú végtagjait még nem tudja hogyan kell úgy egymásra illeszteni, hogy kényelmes legyen, és ez valamiért nagyon meghitt érzéseket kelt bennem. Emlékeztet valamire. 

Nővérként azt a fiút keresem, akit annyi mindenre tanítottam, és akivel gyerekkoromban annyit verekedtem. Szinte el is felejtem életem első hét évét, aminek ő nem volt a része. Amikor a végtagokra tekintek látom a szüleimet, látom magam, érzem, hogy sokszor együtt gondolkodunk, sokszor egyre gondolunk. Ez egy természetes testvéri folyamat, aminek jó részese lenni.

Fotósként keresem azt a formát, ami a legtisztábban mutatja ezeket az 'önkereső' gesztusokat, amik az idők múltával majd felszívódnak/ átalakulnak. Ezáltal szeretnék mást is emlékeztetni arra, hogy mások voltunk vagy 'máshogy' voltunk. Néha csak jó megállni egy pillanatra, és értékelni amink van hiszen minden változik. 

Ugyanekkor lakozik egyfajta szégyenérzet is a képek sötét tónusában, mégpedig a kihagyásé, kimaradásé. A részemről való ignorancia, hogy minél több időt tölthessünk együtt, hogy ott legyek neki mindig.  

Ahogy a nagyított képeket a vegyszerekbe áztatom, az emlék élesebbé válik és felfedi az emberi formát, amint virágzik.